Hogyan változott Magyarország ereje és területe az évszázadok során?

A térképek ebben gyakran megtévesztők, mert három különböző dolgot kevernek:

• a Magyar Királyság tényleges területét;
• az ugyanazon király által uralt más országokat;
• a magyar király katonai befolyása alatt álló vagy ideiglenesen megszállt területeket.

Nagy Lajos 1342-től Magyarország, 1370-től pedig Lengyelország királya is volt. Lengyelország azonban nem lett Magyarország része. Két különálló királyságnak volt ugyanaz az uralkodója; ezt nevezzük perszonáluniónak. Saját intézményeik, törvényeik és politikai elitjük maradtak. Ezért a Magyarországot és Lengyelországot egyetlen színnel ábrázoló térképek inkább a dinasztikus hatalmat mutatják, nem Magyarország valódi területét.

Mátyás uralma alatt magyar hadak ellenőrizték Morvaország, Szilézia, Lausitz és Alsó-Ausztria jelentős részét. Mátyás 1485-ben elfoglalta Bécset, majd Bécsújhelyet is, és több osztrák területet megszállt. Ezek azonban elsősorban katonai hódítások voltak, amelyek nem épültek be olyan tartósan a királyságba, mint például Erdély vagy a Felvidék. Mátyás halála után néhány év alatt elvesztek.

Ezért pontosabban:

• Nagy Lajos alatt volt a legnagyobb dinasztikus és külpolitikai befolyás.
• Mátyás alatt volt a legnagyobb ideiglenes katonai terjeszkedés.
• Az 1867–1918 közötti történelmi Magyarország volt a legnagyobb, hosszabb ideig fennálló és egységesen igazgatott magyar államterület, de már az Osztrák–Magyar Monarchia részeként.

Az Árpád-ház 1301-es kihalása után Magyarországot nem lehetett egységes, jól működő államnak tekinteni. Nagy tartományurak — például Csák Máté és más oligarchák — saját hadsereget tartottak, várakat és egész országrészeket ellenőriztek. A király névleg uralkodott, de sok területen alig tudta érvényesíteni a hatalmát.

I. Károlynak, akit gyakran Károly Róbertnek nevezünk, hosszú harcok során kellett felszámolnia ezeket a szinte önálló tartományokat. Nem egyszerűen legyőzte a főurakat, hanem új hatalmi rendszert hozott létre: a tisztségeket és várakat olyan embereknek adta, akiknek a helyzete a király támogatásától függött. Ez megerősítette a központi hatalmat, és lehetővé tette, hogy az ország bevételei ismét a királyi államot szolgálják.

Gazdasági szempontból Magyarország különösen kedvező helyzetben volt. Jelentős arany- és ezüstlelőhelyekkel rendelkezett, és I. Károly az 1320-as években bevezette a firenzei aranypénz mintájára készült magyar aranyforintot. A jó minőségű pénz megkönnyítette a kereskedelmet, növelte az állam tekintélyét, és évszázadokra erős pénzügyi hagyományt teremtett.

I. Károly jelentősége tehát nem az volt, hogy látványosan nagy területeket hódított, hanem hogy újra működőképessé tette az országot. Stabil állam nélkül Nagy Lajos későbbi nagyhatalmi politikája sem lett volna lehetséges.

Nagy Lajos már egy gazdaságilag és politikailag megerősített királyságot örökölt. Folytatta apja központosító politikáját, támogatta a kereskedelmet, és igen aktív külpolitikát folytatott.

Háborúzott Velencével a dalmát tengerpartért, hadjáratokat vezetett Itáliában, és jelentős befolyást gyakorolt a Balkánon. 1370-ben megszerezte a lengyel koronát is. Magyarország ebben az időszakban nem Európa legerősebb állama volt, de Közép-Európa egyik legfontosabb királyságává vált, amelynek az uralkodója Lengyelországtól az Adriáig és a Balkánig képes volt befolyást gyakorolni.

Ennek azonban volt egy gyenge pontja: a nagy hatalmi rendszer erősen dinasztikus volt. Nagy Lajosnak nem született életben maradó fia, ezért halála után az öröklés bonyolulttá vált, a magyar–lengyel perszonálunió pedig megszűnt. Vagyis a nagy területi befolyás mögött nem alakult ki egy egységes, tartós „magyar birodalom”.

Mátyás 1458-ban került trónra. Nem öröklött, vitathatatlan dinasztikus hatalommal rendelkező királyként kezdett, ezért neki magának kellett kiépítenie a tekintélyét.

Hatalmának egyik legfontosabb alapja az állandó zsoldoshadsereg volt, amelyet később Fekete Sereg néven ismertek meg. Ez korszerűbb és kiszámíthatóbban mozgósítható volt, mint a főurak által szükség esetén kiállított hagyományos csapatok. Mátyás ezzel nemcsak a török ellen harcolt, hanem nyugati hódító háborúkat is folytatott.

A másik alap az adózás volt. Egy állandó hadsereg fenntartása rendkívül sok pénzbe került, ezért Mátyás gyakrabban és hatékonyabban szedett adókat. Ez erős királyi államot eredményezett, de a nemesség és a lakosság jelentős része számára komoly terhet jelentett.

Mátyás udvara közben a reneszánsz kultúra egyik közép-európai központjává vált. Könyvtára, a Bibliotheca Corviniana, az itáliai reneszánszon kívüli Európa egyik jelentős gyűjteménye volt. Az ország ekkor katonailag, diplomáciailag és kulturálisan is kiemelkedő helyzetben volt.

A rendszer túlságosan Mátyás személyére épült.

Ő tartotta egyben:

• a bevételi rendszert;
• a hadsereget;
• a hozzá hű tisztviselői réteget;
• a főurakkal kialakított politikai egyensúlyt;
• a meghódított nyugati területeket.

Nem volt törvényes fiúörököse, törvénytelen fiát, Corvin Jánost pedig a főurak jelentős része nem akarta királynak. Mátyás 1490-es halála után a hatalmi elit inkább olyan uralkodót választott, akitől kevesebb adót és gyengébb központi irányítást remélt.

A Fekete Sereg zsoldját az új uralkodó nem tudta rendszeresen kifizetni. A sereg egy része szétszéledt, más része fosztogatni kezdett vagy más uralkodók szolgálatába állt. A megszerzett osztrák és cseh területeket pedig nem sikerült megtartani.

Mátyás halálával tehát nem azért omlott össze az ország azonnal, mert az utódai „mind alkalmatlanok voltak”, hanem mert az erős állam intézményei még nem voltak eléggé önállóak ahhoz, hogy Mátyás nélkül is ugyanúgy működjenek.

A Jagelló-korban a főurak és a köznemesség visszaszerezték politikai befolyásuk jelentős részét. Kevesebb pénz jutott a központi államnak és a végvárrendszernek, miközben az Oszmán Birodalom egyre erősebbé vált.

Ez nem azt jelenti, hogy Magyarország teljesen védtelen vagy működésképtelen lett volna. Továbbra is nagy és jelentős európai királyság maradt. A gond az volt, hogy egy egyre erősödő, központosított világbirodalommal szemben kellett volna hosszú határszakaszt megvédenie.

Az oszmánok:

• nagyobb népességgel és gazdasági háttérrel rendelkeztek;
• központilag mozgósítható hadsereget tartottak;
• jelentős tüzérséget alkalmaztak;
• folyamatosan tudták pótolni a veszteségeiket.

Magyarország eközben belső politikai vitákkal, korlátozott királyi bevételekkel és költséges határvédelemmel küzdött. Még egy Mátyáshoz hasonló uralkodónak is rendkívül nehéz lett volna hosszú távon egyedül feltartóztatnia az oszmánokat.

1526. augusztus 29-én a magyar sereg Mohácsnál döntő vereséget szenvedett I. Szulejmán hadseregétől. A csatában meghalt II. Lajos király, számos főpap, főúr és katonai vezető.

A vereség katonailag súlyos volt, de önmagában még nem jelentette volna Magyarország végét. Az igazi katasztrófát az okozta, ami utána történt.

Mivel II. Lajosnak nem volt gyermeke, két uralkodót választottak:

• Szapolyai Jánost a magyar rendek jelentős része támogatta;
• Habsburg Ferdinánd a dinasztikus szerződésekre és saját magyar híveire támaszkodott.

A két király hívei egymással kezdtek háborúzni. Szapolyai oszmán segítséget keresett Ferdinánd ellen, Ferdinánd pedig a Habsburg Birodalom erőforrásaival próbálta megszerezni az országot. Magyarország így a Habsburg és az Oszmán Birodalom közötti küzdelem színterévé vált.

A mohácsi vereség tehát azért lett végzetes, mert egyszerre következett be:

• katonai vereség;
• a király halála;
• örökösödési válság;
• kettős királyválasztás;
• polgárháború;
• két nagyhatalom beavatkozása.

1541-ben az oszmánok elfoglalták Budát. Ettől kezdve a korábbi Magyar Királyság területén három politikai egység alakult ki.

Királyi Magyarország — A nyugati és északi területek Habsburg uralom alá kerültek. Pozsony fontos politikai központ lett, és a magyar rendi intézmények, vármegyék, országgyűlések tovább működtek. Ez nem közvetlen osztrák tartománnyá válást jelentett, de a királyi hatalom központja már az országon kívül helyezkedett el.

Török hódoltság — Az ország középső részét közvetlenül az Oszmán Birodalom igazgatta. Itt oszmán közigazgatás és adóztatás működött, miközben a határvidékeken állandó háborúskodás zajlott.

Erdélyi Fejedelemség — Erdély és a hozzá kapcsolódó keleti területek különálló fejedelemséget alkottak. Az Oszmán Birodalom fennhatóságát elismerték és adót fizettek, de jelentős belső önállóságot élveztek. Erdély időnként a magyar politikai önállóság és kultúra egyik legfontosabb központjává vált.

A török kor nem azt jelentette, hogy mindenhol folyamatosan csaták zajlottak, de Magyarország nagy része állandó katonai határvidékké vált.

A leginkább érintett térségekben:

• falvak néptelenedtek el;
• lakosság költözött biztonságosabb területekre;
• művelt földek maradtak elhagyatva;
• várak és katonavárosok váltak meghatározóvá;
• ugyanazokat a közösségeket esetenként több hatalom is adóztatta;
• a kereskedelmi és települési hálózatok átalakultak.

Ugyanakkor nem helyes úgy elképzelni, hogy az egész ország teljesen elpusztult. Voltak fejlődő mezővárosok, működő kereskedelmi útvonalak, és a magyar politikai, egyházi és kulturális intézmények mindhárom országrészben különböző formákban tovább éltek.

A 17. század végére a Habsburgok és szövetségeseik kiszorították az oszmánokat Magyarország nagy részéről. Buda 1686-ban került vissza keresztény kézre, a század végére pedig a történelmi ország területének túlnyomó része ismét a Habsburg uralkodó fennhatósága alá került.

Csakhogy Magyarország felszabadítását nem egy önálló magyar hadsereg hajtotta végre, hanem egy Habsburg vezette nemzetközi katonai koalíció. Emiatt a bécsi udvar úgy tekintett az országra, mint amelyet saját katonai erejével szerzett vissza.

A magyar rendek és a Habsburg uralkodók között ezért állandó vita maradt:

• ki rendelkezzen az adókról;
• ki irányítsa a hadsereget;
• mennyire legyen önálló Magyarország;
• mennyiben érvényesüljenek a magyar törvények és rendi jogok.

Az ország területi egysége fokozatosan helyreállt, de a középkori értelemben vett teljes külpolitikai és katonai önállóság nem tért vissza.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után a Habsburgok központosított uralmat vezettek be. Az 1860-as évekre azonban Ausztria katonailag és politikailag meggyengült, különösen az 1866-os porosz–osztrák háború veresége után.

Az 1867-es kiegyezés létrehozta az Osztrák–Magyar Monarchiát. Magyarország:

• saját országgyűlést kapott;
• saját kormánnyal rendelkezett;
• maga irányította belügyeit, igazságszolgáltatását és gazdaságpolitikájának nagy részét;
• területi és alkotmányos egysége helyreállt.

Közös maradt az uralkodó, a külügy, a hadügy, valamint az ezek finanszírozását szolgáló közös pénzügy. A Monarchia tehát nem egységes ország volt, hanem két nagy államrész saját kormánnyal és parlamenttel működő szövetsége.

Ez a korszak gazdaságilag Magyarország egyik leggyorsabb fejlődését hozta. Kiépült a vasúthálózat, fejlődött az ipar, a mezőgazdasági termékek nagyobb piacokra jutottak el, Budapest pedig nagyvárossá és regionális gazdasági-kulturális központtá vált.

Ezért a dualizmus időszakát bizonyos értelemben szintén fénykornak lehet nevezni. Katonailag és külpolitikailag Magyarország nem volt teljesen független, de gazdasági fejlődésben, városépítésben, oktatásban, tudományban és kultúrában rendkívül nagy előrelépés történt.

A történelmi Magyarország soknemzetiségű állam volt. Magyarok mellett nagy számban éltek benne románok, szlovákok, szerbek, horvátok, németek, ruszinok és más népcsoportok.

A középkorban ez önmagában még nem jelentett feltétlenül problémát, mert az emberek politikai identitása gyakran inkább a rendi helyzethez, valláshoz, dinasztiához vagy helyi közösséghez kötődött. A 19. században azonban Európa-szerte megjelent a modern nacionalizmus: egyre több népcsoport akart saját államot, politikai autonómiát vagy saját nyelvű közigazgatást és oktatást.

Az 1868-as nemzetiségi törvény biztosított bizonyos nyelvi és kulturális jogokat, de a magyar politikai vezetés nem fogadta el, hogy a nemzetiségek külön területi-politikai egységeket kapjanak. A hivatalos elképzelés szerint Magyarországon egyetlen politikai nemzet létezett, amelynek minden állampolgár a tagja volt, függetlenül az anyanyelvétől.

A gyakorlatban a 19. század végén egyre erősebbé vált a magyar nyelv használatának terjesztése az államigazgatásban és az oktatásban. Ez sok nemzetiségi politikusban azt az érzést erősítette, hogy hosszú távon elveszíthetik saját nyelvi és nemzeti identitásukat.

Fontos azonban, hogy a nemzetiségi feszültség önmagában valószínűleg nem bontotta volna fel az országot. Ehhez szükség volt a világháborús vereségre, az államhatalom összeomlására és a nemzetiségi mozgalmak külföldi támogatására is. A háború katalizálta az addig létező problémákat.

A legfontosabb, hogy 1914-ben Magyarország nem teljesen önálló országként döntött külpolitikáról. Az Osztrák–Magyar Monarchiában Magyarországnak saját kormánya és országgyűlése volt, de a külügy, a hadügy és az ezekhez tartozó közös pénzügy közös irányítás alatt állt. Magyarországnak tehát nem volt külön magyar külpolitikája, amellyel egyszerűen az antanthoz csatlakozhatott volna.

A Monarchia legfontosabb szövetségese Németország volt. Ez a kapcsolat már évtizedekkel a háború előtt kialakult, részben azért, mert a Monarchia és Németország egyaránt tartott Oroszország növekvő erejétől. Ha a Monarchia háborúba lépett, Magyarország automatikusan annak része lett.

A Balkánon Szerbia a 20. század elején megerősödött, és egy olyan délszláv állam létrehozására törekedett, amelyhez a Monarchiában élő szerbek, horvátok és más délszláv népek is csatlakozhattak volna. Bécs és Budapest vezetői attól tartottak, hogy a szerb nacionalizmus előbb Bosznia-Hercegovinát, majd a Monarchia déli területeit szakíthatja el.

A szarajevói merényletben 1914. június 28-án meggyilkolták Ferenc Ferdinánd trónörököst. A Monarchia vezetése ezt nem egyszerűen egy merényletként, hanem a szerb veszély bizonyítékaként kezelte, és Németországgal együtt úgy döntött, hogy Szerbiát meg kell büntetni.

A merénylet tehát inkább gyújtószikra és ürügy volt egy már hosszabb ideje fennálló konfliktusban.

A Monarchia döntéshozóinak jelentős része azt hitte, hogy gyorsan legyőzik Szerbiát, és a többi nagyhatalom nem avatkozik be. Németország 1914. július 5-én lényegében feltétlen támogatást ígért a Monarchiának — ezt nevezik „biankó csekknek”. Ez megerősítette a bécsi háborúpárti vezetőket abban, hogy vállalhatják a kockázatot.

Tisza István magyar miniszterelnök eleinte körülbelül három hétig ellenezte a Szerbia elleni háborút. Attól félt, hogy egy nagyobb háború Oroszországot is bevonja, illetve hogy Szerbia bekebelezése tovább növelné a Monarchia szláv lakosságát, gyengítve Magyarország politikai helyzetét. Végül azonban az ellenállása nem akadályozta meg a döntést, a háború alatt pedig már a Monarchia győzelméért dolgozott.

Ez azért fontos, mert Magyarországot nem lehet teljesen ártatlan utasként bemutatni. A magyar vezetésnek volt befolyása, és a magyar politikai elit nagy része elfogadta a háborút. Ugyanakkor nem is Magyarország egyedül indította el, és nem önálló magyar nemzeti háború volt.

Ausztria–Magyarország 1914. július 28-án hadat üzent Szerbiának. Oroszország Szerbia támogatására mozgósított. Németország erre hadat üzent Oroszországnak és Franciaországnak, majd megtámadta Belgiumot, aminek következtében Nagy-Britannia is belépett. Néhány nap alatt a helyi balkáni konfliktus európai, majd világháborúvá nőtt.

Senki sem úgy választotta az oldalt, hogy tudta volna: „ez lesz a vesztes oldal”. A vezetők többsége néhány hónapos háborúra számított. A háború négy évig tartott, felőrölte a Monarchia hadseregét, gazdaságát és társadalmát, majd 1918 őszén maga az állam is összeomlott.

Az első világháborúban az Osztrák–Magyar Monarchia a központi hatalmak oldalán harcolt. A többéves háború óriási emberveszteséget, élelmiszerhiányt, inflációt és társadalmi fáradtságot okozott.

1918-ra a hadsereg fegyelme megbomlott, a hátország kimerült, a Monarchia különböző népei pedig saját nemzeti tanácsokat és államokat kezdtek létrehozni. Tisza István 1918 októberében már nyilvánosan elismerte, hogy a háborút elvesztették.

Ez nagyon fontos: Trianon előtt a történelmi Magyarország ténylegesen már szétesett.

1918 őszétől:

• Csehszlovákia bejelentette létrejöttét;
• a délszláv területek elszakadtak;
• Erdély román politikai képviselői Romániához való csatlakozást hirdettek;
• csehszlovák, román és délszláv csapatok vonultak be különböző területekre;
• a közös monarchiabeli hadsereg felbomlott;
• a magyar kormánynak alig maradt katonai és diplomáciai mozgástere.

Gyakran egyetlen magyar politikus vagy a hadsereg leszerelése számlájára írják az egész összeomlást. Ezek a döntések valóban befolyásolták a magyar védekezőképességet, de az állam és a közös hadsereg már előtte is gyorsan szétesett. Egyetlen döntés megváltoztatása önmagában valószínűleg nem állította volna helyre a régi határokat.

A békekonferencián elvileg fontos szempont volt a népek önrendelkezése, de ezt nem következetesen alkalmazták. A határokat többféle érdek alakította:

• az etnikai viszonyok;
• a vasútvonalak;
• gazdasági központok és nyersanyagok;
• katonailag védhető határok;
• a győztesek szövetségeseinek területi igényei;
• Franciaország közép-európai biztonsági elképzelései;
• Románia, Csehszlovákia és a délszláv állam megerősítésének szándéka.

Sok elcsatolt terület valóban román, szlovák, szerb, horvát vagy ruszin többségű volt. Ugyanakkor a határokat nem tisztán etnikai vonalak mentén húzták meg. Így több, közvetlenül az új magyar határ mellett fekvő, összefüggően magyar többségű terület is más államhoz került.

Az 1910-es népszámlálás alapján körülbelül 3,2 millió magyar anyanyelvű ember került az új határokon kívülre. A béke utáni Magyarország területe 92 963 négyzetkilométer lett. A történelmi Magyarország Horvátország nélküli területe korábban körülbelül 282 870 négyzetkilométer volt, vagyis ennek nagyjából kétharmada elveszett.

A gyakran hallható eltérő százalékok azért különböznek, mert néha Horvát–Szlavónországot is beleszámítják a Szent István-i államterületbe, máskor pedig csak a szűkebb értelemben vett Magyarországot számolják.

Részben igen — de a „mohóság” önmagában nem magyaráz meg mindent.

Románia, Csehszlovákia és a délszláv állam természetesen a lehető legnagyobb területet akarta megszerezni. Nemcsak olyan vidékeket követeltek, ahol saját nemzetiségük volt többségben, hanem olyan térségeket is, amelyek:

• stratégiai szempontból jól védhetők voltak;
• fontos vasutakat tartalmaztak;
• gazdasági központokat, bányákat és nyersanyagokat biztosítottak;
• vagy egyszerűen növelték az új állam hatalmát.

A győztesek sokszor az új államok „biztonságos határait” és gazdasági életképességét fontosabbnak tartották, mint a következetes nemzeti önrendelkezést. Ezért kerültek magyar többségű területek is a határ túloldalára.

Tehát valóban volt területi étvágy és nagyhatalmi önérdek. A szomszédos államok nemcsak igazságot akartak saját népüknek, hanem minél kedvezőbb határokat saját maguk számára.

De azt is látni kell, hogy a történelmi Magyarország nagy területein román, szlovák, szerb, horvát és ruszin lakosság élt. Ezeknek a népeknek jelentős része valóban nem akart tovább a magyar államhoz tartozni. A történelmi ország teljes, változatlan megtartása 1918 után valószínűleg már nem volt reális.

Az igazságtalanság inkább abban állt, hogy:

• a határokat nem következetesen etnikai elvek alapján húzták meg;
• Magyarországot csak akkor engedték érdemben megszólalni, amikor a döntések nagy része már megszületett;
• az általános népszavazásokat elutasították;
• több millió magyar került új államokba anélkül, hogy megkérdezték volna őket.

A békekészítők a népszavazások ötletét nagyrészt elutasították; a legismertebb kivétel Sopron és környéke volt.

Igen, hosszú távon komoly károkat okozott.

Magyarország elveszítette a hegyvidéki erdők, szén- és egyéb nyersanyagforrások jelentős részét, miközben az új országban nagy mezőgazdasági túltermelés maradt. A korábban egyetlen gazdasági térként működő országot határok vágták szét, ezért a gazdaságot, a kereskedelmet és az ipart gyorsan át kellett szervezni. 1918 és 1924 között több mint 400 000 menekült érkezett az elcsatolt területekről, ami egy háborúban kimerült ország költségvetésére óriási terhet rakott.

A társadalomra és politikára is hatott. A területvesztésből származó düh és revíziós vágy a két világháború közötti magyar politika központi kérdésévé vált. Ez később Magyarországot azokhoz a hatalmakhoz — főként Hitler Németországához — közelítette, amelyek a trianoni rendszer megváltoztatását ígérték.

Így kialakult egy tragikus láncolat:

• első világháborús vereség → Trianon → revíziós kényszer → német függés → második világháborús pusztítás → szovjet megszállás és kommunizmus.

Ez kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország a 20. században többször elveszítette felhalmozott vagyonát, emberállományát, politikai önállóságát és fejlődési lehetőségeit.

Trianon egy nagyon rossz történelmi kiindulópontot teremtett, de nem száz évre előre rögzítette Magyarország sorsát.

A mai bérek, lakhatási problémák, egészségügy, oktatás, korrupció, gazdasági függőség vagy elvándorlás helyzetét már nagyon erősen befolyásolják:

• az 1945 utáni kommunista rendszer;
• az 1990-es gazdasági átalakulás;
• a mindenkori magyar kormányok döntései;
• az oktatás és az egészségügy állapota;
• a gazdaság szerkezete;
• valamint az, hogy az ország miként használja fel a jelenlegi lehetőségeit.

A szomszédos államok és a győztes nagyhatalmak valóban saját érdekeiket követve, sok esetben igazságtalanul jártak el Magyarországgal szemben. Ez része annak, ahogyan a mai helyzethez eljutottunk. De ha minden jelenlegi problémát rájuk hárítanánk, azzal figyelmen kívül hagynánk az elmúlt száz év magyar döntéseit és felelősségét.

A legpontosabb megfogalmazás tehát ez:

Trianon és a környező országok területi törekvései súlyosan meggyengítették Magyarországot, rosszabb pályára állították, és közvetve további tragédiákhoz is hozzájárultak. De a mai magyar élet nehézségei már nem pusztán Trianon következményei; azokhoz a későbbi külső megszállások és a saját politikai, gazdasági döntéseink is legalább ennyire hozzátartoznak.

Nem egyetlen oka volt, hanem egy több évszázados láncolat:

• Mátyás után meggyengült a királyi hatalom és az állami finanszírozás.
• Az Oszmán Birodalom felemelkedése olyan katonai nyomást jelentett, amelyet Magyarország önmagában nehezen bírt el.
• Mohács után nem volt elfogadott örökös, ezért polgárháború és külföldi beavatkozás kezdődött.
• Az ország három részre szakadása megszüntette az egységes magyar nagyhatalmat, és másfél évszázadra hadszíntérré tette a terület jelentős részét.
• A Habsburg-korszakban helyreállt ugyan az ország területi egysége, de nem tért vissza a teljes külpolitikai és katonai önállóság.
• A dualizmus idején Magyarország újra megerősödött, de a soknemzetiségű állam politikai problémáit nem sikerült tartósan rendezni.
• Az első világháborús vereség lerombolta azt a nagyhatalmi keretet, amely Magyarország határait addig fenntartotta.
• Trianon jogilag rögzítette az összeomlás, a katonai megszállások, a nemzetiségi törekvések és a győztes nagyhatalmi döntések következményeit.
• A revíziós vágy és a német függés további tragédiákhoz vezetett a 20. században.

Tehát nem az történt, hogy Magyarország egyszer erős volt, majd „valaki egyszerűen elvette tőle az egészet”. Inkább az, hogy egy erős, de földrajzilag veszélyeztetett és soknemzetiségű közép-európai királyság több egymást követő nagyhatalmi átrendeződésben fokozatosan elveszítette előbb a nagyhatalmi helyzetét, majd az önállóságának jelentős részét, végül történelmi területének nagy részét is.